George Orwell: Állatfarm (részlet)

Minden könyv jó, de vannak jobbak a többinél. 

A január csikorgó hideget hozott. A föld kemény volt, mint a vas, a földeken semmit sem lehetett csinálni. Sok gyűlést tartottak a nagy pajtában, a disznók pedig a következő évad munkájának tervezésével foglalkoztak. Elfogadottá vált, hogy a gazdaság vezetésének minden kérdésében a disznóknak kell határozniuk, hiszen nyilvánvalóan okosabbak a többi állatnál, de határozataikat azért szótöbbséggel jóvá kell hagyni. Ez az elrendezés elég jól működött volna, ha Hógolyó és Napóleon között nem dúlnak állandó viták. Mindenben különbözött a véleményük, amiben csak véleménykülönbség merülhetett fel. Ha az egyik azt javasolta, hogy vessenek be több zabot; ha az egyik azt állította, hogy ez meg az a tábla éppen káposztának való, a másik tüstént kijelentette, hogy az a tábla semmi másra nem használható, csak répatermesztésre. Mindkettőjüknek megvoltak a maguk követői, és néha heves vitákra került sor. A Nagygyűléseken Hógolyó gyakran megnyerte a többséget ragyogó szónoklataival, de Napóleon a köztes időben ügyesebben agitált, hogy őt támogassák. Különösen a birkák között aratott sikert. Az utóbbi időben a birkák ha kellett, ha nem, elkezdték bégetni, hogy „Négy láb jó, két láb rossz!”, és ezzel gyakran megzavarták a Nagygyűlést. Azt is észre lehetett venni, hogy különösen Hógolyó szónoklatainak döntő pillanataiban kezdték el harsogni, hogy „Négy láb jó, két láb rossz!”. Hógolyó buzgón végigtanulmányozta a Földműves és Állattenyésztő néhány régebbi számát, amelyet a tanyaházban talált, s tele volt újítási és fejlesztési tervekkel. Szaktudós módjára beszélt az alagcsövezésről, a silózásról és a talajjavításról, és kidolgozott egy bonyolult rendszert, melynek keretében valamennyi állat rögtön a mezőn pottyantotta volna el a trágyáját, mindennap más helyen, hogy ezáltal megtakarítsák a trágyahordás munkáját. Napóleon nem állt elő saját tervekkel, csak csöndesen kijelentette, hogy Hógolyó terveiből semmi sem lesz, és mintha a kivárás taktikáját választotta volna. De összes nézeteltérésük közt a szélmalom körül támadt vita lett a legelkeseredettebb.

A hosszú legelőn, nem messze a tanyaépülettől, egy kis domb emelkedett; az volt a gazdagság legmagasabb pontja. Hógolyó felmérte a terepet, aztán kijelentette, hogy az a hely éppen szélmalomnak való, amely egy dinamót működtetne, s elláthatná a gazdaságot villanyárammal. Azzal lehetne világítani, télen pedig az istállókat fűteni, továbbá hajtaná a körfűrészt, a szecskavágót, a répaszeletelőt meg a villamos fejőgépet. Az állatok sohasem hallottak még ilyesmiről (mert a gazdaság régimódi volt, és csak a legkezdetlegesebb gépekkel rendelkezett), és elképedve hallgatták Hógolyót, amint előszedte a fényképeket a fantasztikus gépekről, amelyek majd elvégzik a munkát, míg ők maguk kedvükre legelnek a mezőn, vagy olvasással és beszélgetéssel nemesítik a szellemüket.

Hógolyó néhány hét alatt teljesen kidolgozta a szélmalom terveit. A technikai részleteket legnagyobbrészt Mr. Jones három könyvéből merítette: az Ezer hasznos házépítési tanács, Mindenki lehet kőműves és Elektromosság kezdőknek című művekből. Azt a fészert választotta ki dolgozószobának, amelyet valamikor keltetőnek használtak, és sima fapadlója nagyon alkalmas volt rajzolásra. Órákra bezárkózott, kirakta könyveit, egy kővel lenyomta őket, hogy be ne csukódjanak, s a csülke ujjai közé szorított egy darab krétát, aztán fürgén ide-oda mozogva rajzolta egyik vonalat a másik után, miközben izgatott kis visításokat hallatott. A tervek fokozatosan hajtórudak és fogaskerekek bonyolult tömegévé nőttek, és a padlónak már több mint felét befedték. A tervet a többi állat teljesen érthetetlennek, de nagyon impozánsnak találta. Legalább napjában egyszer mindegyik bejött megnézni Hógolyó rajzait. Még a tyúkok és kacsák is eljöttek, és kínos gonddal ügyeltek, hogy rá ne lépjenek a krtétavonalakra. Csak Napóleon maradt távol, aki kezdettől fogva a szélmalom ellen foglalt állást. Egy szép napon azonban váratlanul megérkezett, hogy megvizsgálja a terveket. Nehéz léptekkel körbejárta a fészert, alaposan megnézte a tervek minden részletét, egyszer-kétszer horkantott rájuk, aztán megállt, és szeme sarkából még egyszer áttekintette az egészet; majd hirtelen felemelte a lábát, levizelte a terveket, és szó nélkül távozott.

Fordította: Szíjgyártó László

A SZÖVEG FORRÁSA: Európa Könyvkiadó, 1989